A zsidó asszimilációs alku felmondása és az északkeleti magyar nyelvhatár bedőlése

Hétvége, kicsit kitekintősebb, történelmes-gondolkodós, reggelikávémelléjóleszaz.

Nem tudom, mennyire kell az elmagyarázni, hogy a Trianon előtti-utáni magyar nyelvhatár északkeleti részét, nagyjából a Kassa-Ungvár-Munkács-Szatmár-Nagyvárad vonalon (és ideértve Kolozsvár és Máramarossziget magyar nyelvszigeteit is) hogy intézte el valószínűleg örökre az 1944-es holokauszt. Azért álljon itt két térkép és kicsit számoljunk.

Az első térképtípust kb. mindenki ismeri. A Teleki-féle „vörös térkép”, amelynek egy korai változatát Apponyi Albert mutatta be Párizsban, 1920 januárban, az egyetlen olyan alkalommal, amikor a magyar küldöttség hozzászólhatott a később „trianoniként” elhíresült magyar békeszerződés tervezetéhez. Azért „vörös”, mert ezzel a színnel lehetett legjobban kiemelni a magyar etnikum térszerkezetét, bemutatva a szerződésbe írt határok igazságtalanságát, azt, hogy mekkora magyarlakta területeket vágtak le a maradék országról közvetlenül a határok mentén, így a fent említett vonalon is, amelynek városai az 1910-es népszámlálás idején legalább relatív, de inkább abszolút magyar többségűek voltak, legalábbis a statisztika ezt mutatta. Aki csak egy kicsit is mérgelődött Trianon ilyen irányú igazságtalanságán, biztos, hogy a vörös térkép mentén maga is végigfuttatta ezen a szemét, hogy hol is kéne a határnak húzódnia. Na jó, nem az „ezeréves” vonalon, de azért nem is ott, ahol van. Ezt az érzetet a vörös térkép és későbbi változatai szállítják. Északi-északkeleti irányban ez az 1910, de akár az 1930-as csehszlovák népszámlálás szerinti, elég világos nyelvhatár a magyar, illetve a szlovák és ruszin etnikum között aztán meglepően jól visszaköszönt az 1938 novemberében teljesedésbe ment első bécsi döntés nyomán.

A másik térkép egy Rubicon-cikkből van (Sebők László: A magyarországi zsidók a számok tükrében, 2013/4 online plusz). Ez a magyarországi zsidóság területi eloszlása, szintén a vörös térkép által használt 1910-es népszámlálás szerint. Mielőtt elemeznénk, egy mondat az említett cikkből:

„A közhiedelemmel ellentétben Czeizel Endre szerint az első világháború előtt a magyarországi zsidóságnak csak valamivel több, mint a fele volt galíciai származású, felmenőik bevándorlása pedig inkább csak a 19. század első kétharmadában volt domináns. A hazai zsidók kb. negyede cseh-morva, mintegy hatoda pedig osztrák-német területről elsősorban a 18 században bevándoroltak leszármazottai voltak, az 1700 előtt is Magyarországon élt zsidók leszármazottainak aránya nem érte el a 10%-ot.” A térképen ezzel együtt a XIX. század galíciai bevándorlásának képe látszik a legjobban: a mai Kárpátalja és a Felvidék, az Alföld és Észak-Erdély szomszédos területei a területileg is legsűrűbben, 5%, de a terület bő felén 10% feletti zsidó lakossággal, amely a térség városaiban sok helyütt 30% feletti arányt ért el, 5000-15000 fő körüli lélekszámmal. Szintén Sebők László cikkéből idézve „(a zsidók) 1910-ben egyetlen járásban vagy városban sem alkottak abszolút többséget, falvak szintjén is csak néhányban (Alsókismartonhegy, Tiszakarácsonyfalva, Faluszlatina stb.). Ugyanakkor számos városban az izraelita vallásúak aránya 30% feletti volt: Munkács 44%, Máramarossziget 37%, Ungvár 31%, Beregszász 30%, Bártfa 30%, legnagyobb városaink jelentős részénél pedig arányuk meghaladta a 10%-ot: Budapest 23%, Nagyvárad 24%, Szatmárnémeti 21%, Kassa 15%, Kolozsvár 12%, Pozsony 11%.”

És akkor álljon itt néhány fontosabb város összlakossága és a zsidó lakosság 1910-es aránya:

város, összlakosság, zsidóság számaránya

Kassa 44000 15%

Munkács 17000 44%

Ungvár 17000 31%

Beregszász 13000 30%

Szatmárnémeti 34000 21%

Kolozsvár 60000 12%

Nagyvárad 64000 24%

Máramarossziget 21000 37%

Vegyük észre, hogy ezek a mai városméretekhez képest elég kicsi lakosságszámok! Az 1944-es holokauszt során az északkeleti országrész zsidóságát deportálták elsőként a haláltáborokba (pont 81 évvel ezelőtt így májusban), az 1944-et követő bármilyen statisztika azzal kellett kezdődjön, hogy „ennyi mínusz” a lakosságból. Ahhoz, hogy ez mit jelentett a nemzetiségi arányok szempontjából, nézzük Munkácsot. 1910-ben a 17000 fős lakosság 75%-a magyar a népszámláláson, a maradék kisebb része német, még kisebb ruszin. Amit észre kell vennünk a vörös térképen, hogy nemzetiségi szempontból nincsenek rajta zsidók, mivel a zsidóságot nem nemzetiségként, hanem felekezetként definiálták. Így amikor a 44%-nyi zsidó lakosságot deportálták 1944 májusában, akkor lényegében az érintett emberekkel együtt a magyar többség legyilkolását is jelentette. Más arányokkal, de minden más, érintett településen ez volt a helyzet, talán Beregszászt leszámítva, amely szinte tisztán magyarlakta volt és maradt is 1945 után (egész a mostani háború miatti menekülthullámig) és az erdélyi nagyvárosokat és Kassát, amelyek magyarságát megroppantotta ugyan a holokauszt, de a nemzetiségi átfordulás csak az iparosítás kapcsán négy-ötszörösre duzzadó lakosság betelepített románjaival és szlovákjaival történt meg. Ez a betelepítés persze minden várost érintett, Magyarországon is, csak itt nem volt etnikai vonatkozása.

Az hogy a nemzetiségi térképen „nincsenek zsidók”, az a dualista időszakban a társadalom által széles körben elfogadott „asszimilációs alku” következménye, ahogy az is, hogy a zsidóság nagy része nemzetiségként „magyar”-t adott meg, sok esetben Trianon után, az utódállamokban is. „Nem csesztetünk benneteket, ti pedig minél gyorsabban magyarrá váltok.” A dolog win-win szituáció volt (ennek eredménye csúcsosodott a vörös térképen), és jól működött (Szabó István: A napfény íze, első fél óra). A magyar asszimiláció egyik sikersztorija volt ez (a másik a hazai svábok magyarrá vonzása; hogy aztán 1944 után 1946-ban azt is kidobja a nemzet az ablakon).

Eddig nem hiszem, hogy téma iránt érdeklődők számára sok újat mondtam volna, maximum a számok tekintetében. Azzal se mondok újat (és szintén a Szabó István-filmre utalok), hogy az asszimilációs szerződés a keresztény magyar többség számára Trianon után elvesztette a vonzerejét. A maradék csonka ország (a dél-tolnai és kelet-baranyai sváb területet leszámítva) mindenütt magyar többségűvé vált, nem volt szükség sehol a zsidóságra a nemzetiségi arányok átbillentéséhez. A Trianon előtti zsidóság nagyjából fele maradt az anyaországban, ezzel viszont számarányuk a lakosságon belül megnőtt. Budapest zsidósága a lakosság bő negyede volt, egyes (akkor még a fővároshoz nem csatolt mai külső kerületet képező) peremvárosokban is. A sztorit nem követem végig Trianontól 1938-ig, az első zsidótörvényig; ez bizony az asszimilációs alku felrúgása volt mind a magyar állam, mind a magyar többségi társadalom részéről. És erre jött a részleges revízió folyamata (1938: első bécsi döntés a felvidéki peremről; 1939: Kárpátalja ruszin részének katonai elfoglalása és a szlovák „kis háború”; 1940: második bécsi döntés Észak-Erdélyről; 1941: Délvidék, a baranyai háromszög, Muraköz és Muramente katonai elfoglalása).

EKKOR ISMÉT LETT VOLNA ÉRTELME AZ ASSZIMILÁCIÓS ALKUNAK, DE AZT ADDIGRA MÁR KILŐTTÉK.

Nem vagyok történész, tehát nem tudok olyan elemzést adni, hogy a részleges revíziótól a holokausztig az út egyenes kényszerpálya volt-e (ahogy pl. a kommunista történelem tankönyvek írták), vagy lett volna valamilyen mozgástér, de talán mindegy is. Az asszimilációs alku felrúgása, a zsidóság elleni hergelés kimaxolása végül oda vezetett, hogy egy társadalmi rétegnek a társadalom másik része általi intézményes kifosztása érdekében ezt a réteget megölték, és ezzel a magyar nemzet etnikai határait a lényeges városok irányában visszább vonták. A gyakorlatban ezt valahogy úgy képzelem, hogy az Auschwitzba küldött és ott meggyilkolt kassai, ungvári, kolozsvári zsidók megüresedett lakásait kinézték ugyan bizonyos magyarok vagy akár az államigazgatás „szociális célra”, csak a holokauszt után egy évvel már Benes Csehszlovákiája és a Kárpátalját, illetve a vasgárdista magyargyilkosságok után Észak-Erdélyt is uraló szovjet katonai közigazgatás volt házon belül. Ők, hát hogy is mondjam, nem a magyar szociális gondolatot részesítették előnyben, hanem pár év alatt a szlovákot, oroszt-ukránt-ruszint, románt. Itt lehet a Teleki-térképet területi pontozással nézegetni: minden auschwitzi vonat 1-2 ilyen “piros pöttyöt” vett le a térképről.

Miért is mondok ilyen jó hosszú és elég fájdalmas tanmesét most? Nekem a világon semmi bajom nincs az asszimilációs alkuval. A felmondása viszont, bár rövid távon kecsegtethetett az államhatalomnak előnyökkel, ki nem kényszerített hiba volt az összmagyarság szempontjából. Persze az ilyen jellegű alkuk nem szerződések és nincsenek aláírók sem, és a történelemben senki nem játszik a „magyar civilizáció” nevében, mint Sid Meier stratégiai játékában. Azt viszont megtanulhatjuk, hogy a hergelt gyűlölet nemcsak a lelket mérgezi, de nemzetstratégiai szinten is csúnyán visszaüthet.

Az utolsó mondat első részét (és a másodikat más kontextusba helyezve) más is mondta, vasárnaponként meghallgatható a templomokban.